I. rész
Napjainkban az imádkozást sokan egy valamely egyházhoz való tartozás részének, kellékének tekintik. Pedig az imádkozás nem kötődik egyik egyházhoz, felekezethez, szektához sem, bár a vallásos hitrendszerek szinte mindegyikéhez tartoznak előre megírt imádságok.
Az ima segítségével szólítjuk meg azt a „fentebb valót”, akitől segítséget várunk, vagy éppen akinek közölni akarunk valamit. Időtől, kultúrától, szellemi szinttől függetlenül minden ember érzi a zsigereiben, hogy nem ő áll a létezés legmagasabb fokán, hiszen még az időjárásnak, a természeti jelenségeknek, de még az ösztöneinek is ki van szolgáltatva, tehát a fejlődés tekintetében még van „egy kevés” dolga.
Az ima tehát „felfelé” szól.
Nem a barátunkat, szomszédunkat, az újságost, vagy a kalauzt szólítjuk meg, hiszen ők velünk egyenrangúak, így nem is kulcsoljuk össze ájtatosan a kezeinket, mikor földi társainkat szólítjuk meg. Az imával az Istent szólítjuk meg, s így már egy másfajta tudati – lelki állapot szükséges mindehhez. Ehhez az állapothoz nem Neki, hanem nekünk van szükségünk, hiszen érezzük azt, hogy a „profán idő” a hétköznapi cselekvésekre, beszélgetésekre jó, de a Fensőbbel való kapcsolathoz már „szakrális idő” szükséges.
„Az Isten országa tibennetek van!” Így szól a két évezrede is megfogalmazott tanítás. A belső rátaláláshoz, a belső utazáshoz vajon szükség van külső egyházra? Az embernek szüksége van arra, hogy kívülről okítsák ki őt az Isten mibenlétéről, miközben az ég csillagai, minden virág, mindegyik állat, de minden egyes porszem is az Ő közvetítője? Nyilván igen. Sokaknak még kell a külső támogatás, kell a hit a pap igéjében, és ezt tiszteletben illik tartani. Azonban ez az írás nem nekik szól. Ez a levél azokhoz szól, akik felteszik a kérdést:
Nekem van szükségem az egyház(ak)ra, vallás(ok)ra, vagy nekik énrám? Nekem kell az, amit ők tudnak adni, vagy nekik kell a beléjük vetett hitem, a főpapjuk iránt érzett rajongó hódolatom, és persze a rájuk költött pénzem?
Tudom, hogy kényes, sőt, tabu téma napjainkban is ez, de az EMBER szembe kell, hogy nézzen azzal, hogy az adott kor tabuja tesz butává. Az ember lehet buta, de az EMBER nem! Mindannyian beleszülettünk az ősök, a szülők révén valamelyik egyház keretébe, kötelékébe, s ez akkor is igaz, ha a szülők adott esetben direkt ateista nevelésben részesítettek minket.
Az imádkozási szokásokban benne van az adott egyház „spirituális energiája”, tehát a karmája is. Ma már szinte az összes egyház múltjában benne van az erőszak, a politika, a manipuláció, az arany, és a pénz utáni sóvárgás, a hatalommal való visszaélés, és a direkt, vagy indirekt tömegmészárlás. Tudom, súlyosnak tűnő szavak ezek, de bárcsak valaki meg tudná cáfolni ezeket!
Ha annak az egyháznak az imádkozási szokásait követjük, amibe felnőttünk, vagy amelyikbe belekerültünk, akkor bizony annak a karmikus vonzatait, tehertételeit is belevisszük az ima szertartásába, ezért nem csoda, ha az eddigi imáink hatástalanok voltak! Az első lépés tehát az, hogy rátaláljunk arra a módra, ahogyan tisztán, mint a gyermekek tudunk az Isten felé fordulni.
Képzeljük el, hogy egy sötét barlang mélyén állunk, s ki akarunk már jutni a fénybe. Egyszer csak, valahol a barlang mélyén feldereng egy fénypont. Mi még lassan, kicsit talán bizonytalan léptekkel, de elindulunk a fény felé, melyben már érezzük az Ő hívását. Egyre közelebb kerülünk a fényhez… Egyre jobban átjárja a szívünket a remény, a hála, és a szeretet…
Vajon hogyan tartjuk ekkor a fejünket, hogyan a karjainkat, s hogyan az egész testünket?
Ennek a hétnek legyen ez a gyakorlata. Nem kell még imádkoznunk. Egyelőre fedezzük fel azt, hogy mit diktál a testünk, mit akar kifejezni, megjeleníteni akkor, amikor Őt akarjuk megszólítani, tehát amikor elindulunk Őhozzá.
Lazítsuk el a testünket, s egy rövid, egyszerű meditáció segítségével végezzük el a barlangból kivezető fény fent leírt gyakorlatát. A következő héten minimum háromszor, maximum hétszer végezzük el ezt a gyakorlatot, hogy biztosak lehessünk abban, valóban megtaláltuk az imádkozás testtartását! A saját imánkhoz tartozó tartást.
Nem véletlen, hogy a jóga praxisához is számos testtartás (ászana) tartozik, ahogyan a chi-kung, és a thai-chi gyakorlatainál, valamint a szakrális táncok kezdetekor is meghatározó jelentősséggel bírnak a testtartások. Vajon ez alól kivétel lenne az ima? Illetve imádkozni csak összegörnyedt testtel, imára kulcsolt kezekkel, s bűntudattól lehajtott fejjel lehet?
II. rész
Az elmúlt héten felismertük azt, hogy melyik az a testtartás, ami számunkra a legmegfelelőbb az imához. Lassan, lépésről – lépésre haladva mi is kezdjük el az ima csodálatos szertartását. Válasszunk ki egy olyan időpontot, amikor csönd van körülöttünk. Ha tehetjük, ez legyen valamelyik „gyógyító, és spirituális időintervallum.”
Gyújtsunk gyertyát.
Figyeljünk a légzésünkre, hagyjuk, ahogyan magától, természetes módon megnyugszik, lecsillapodik.
Figyeljünk befelé…
Önvalónk mélyére…
Engedjük, hogy csend legyen bennünk is…
Csend, az önvalónk mélyén…
Ekkor már érezhető a közelsége, az Ő közelsége…
Egy Találkozás veszi kezdetét…
Találkozás, egy időkön túli ismerőssel, a Fény Belső Birodalmában…
Mi is, amikor már hosszú idő után végre újra találkozunk a kedvessel, sokszor meg sem tudunk szólalni, csak csönd van. Most ugyanez a csönd jelenik meg.
Csend, együtt…
Sokan eleinte eddig akarnak „csak” eljutni az imában, mert az ilyenkor előjövő érzés egyszerre ismerős, és szokatlan, s ezt fel kell tudni dolgozni. Pár napig, vagy akár pár hétig mi is csak eddig az állapotig jussunk el.
Ennek az idő-minőségnek az érzékelését tegyük magunkban teljessé. Hasonlatos ez ahhoz, mint amikor a művész a darab egy fontos részét kigyakorolja a hangszerén. Először a technikát, majd a hangulatot, az érzést csiszolja tökéletessé. Most, az imádság kapujában mi is tegyük magunkban tökéletessé az eddigieket.
III. rész
...Aztán ebben a csendben elérkezik a találkozás állapota.
Ekkor köszöntjük Őt, a saját szavainkkal.
Majd elkezdünk mesélni.
És itt van a lényeg!
Ugyanis az elmúlt évszázadokban az ima könyörgésként, bűnbánatként, ájult rajongásként, és a leggyakrabban kérések, könyörgések halmazaként zúdult ki az emberből.
Neki szüksége van arra, hogy szavakba öntsük az imádatunkat?
Szüksége van a bűnbánatunkra, vagy a rajongásunkra?
Ránk, mindannyiunkra szüksége van, hiszen ezért teremtett minket.
Egyszerűen csak meséljük el, hogy mi történt velünk a mai napon, mi történt velünk azóta, amióta utoljára beszéltünk, osszuk meg Vele az érzéseinket, a gondolatainkat.
Az emberi élmények, örömök, bánatok, sikerek, és kudarcok is gazdagítják a Teremtést. Azt a Teremtést, ami immár az EMBER által folytatódik. Élményeink, külső tetteink, de belső tapasztalataink is a Teremtés részévé válnak. Minden apró történés, és minden galaktikus esemény is a Világmindenséget gazdagítja.
Gyakran előfordul, hogy az iskolából hazatérő gyermektől megkérdezi az anyja/apja, hogy mi volt az iskolában. Gyakori válasz az, hogy „semmi!” Ha ennyiben marad a „társalgás” akkor ebben az esetben nincs jelenlét, nincs gyarapodás. Az ima nélkül élő ember is olyan, mint az a gyermek, akinek a „semmi” a válasza.
Az imában végre el tudjuk mesélni az életünk dolgait, s ezzel tiszteljük meg igazán a Teremtőt. Így tud az ember végre tudatosan adni annak, akitől csak kapott eddig.
Van azonban az imának egy kevéssé ismert titka, melyet a csillagok világa mutat meg nekünk. Az imádság kapcsolódik a Jupiterhez, így a Nyilas asztrológiai jeléhez is. A Nyilas jelének a hátterében ragyog egy különleges csillag, melyet „a világ oszlopaként”, de a Tejút egyik tartópilléreként is számon tartanak, s ez az Antares. Gyönyörű vörös óriás ő, melynek magasságában éri el a „karma kereke”, vagyis az ekliptika a Tejutat. Szimbolikus értelemben az ember mikor ehhez a minőséghez érkezik az életében, akkor tud kiemelkedni a hétköznapok világából, de akár az életek körforgásából is!
Az Antares szimbolizálja az isteni szeretetet. Az Isten Szeretete táplálja, s emeli ki az embert a félelmek szorító öleléséből. Az imádság az egyik, de talán a legjobb lehetőség arra, hogy közel kerüljünk, s átélhessük a szeretet legmagasabb szintjét. Az imádság során ez a szeretet-táplálék már olyan belső fényenergiákat ébreszt bennünk, melyeket a hétköznapok világába áthozva az életünk minden megoldandó feladatát is könnyen el tudjuk végezni, és még társainknak is bőven jut belőle. De ezt már gyógyító erőnek is nevezzük.
Ahogy telik – múlik az idő, úgy válik egyre bensőségesebbé a kapcsolat. Az életünk dolgairól, eseményeiről alkotott ítéleteink átalakulnak. Már nem akarunk Tőle kérni, bár tudjuk, hogy kérhetünk. Nem akarunk kérni, hiszen a Legfensőbbel való élő, s tudatos kapcsolatnál mi lehetne értékesebb, mi lehetne szükségesebb? Mielőtt néha mégis megfogalmazódna egy kérés, már meg is érkezik a válasz. Amire valóban szüksége van az embernek, azt meg is kapja, a kérdés az, hogy ezt észre veszi-e? Aki rendszeresen imádkozik, az észreveszi a válaszokat, a segítséget.
Amikor az imádságban a mondandónk végére érkeztünk, akkor újra lecsendesedve figyeljünk befelé. Ezzel adjuk meg magunknak a lehetőséget arra, hogy meghallhassuk a választ! Az imával szólítjuk meg Őt, de az ima végén a csendben hallhatjuk meg az Ő szavát. Talán ez a legfontosabb az imában…
Végül újra eljön az a pillanat, amikor megérezzük, hogy letelt az imának szentelt időnk. Ekkor a saját szavainkkal elköszönünk Tőle, majd fokozatosan a külső világra irányítjuk a figyelmünket, s végül lassan eloltjuk a gyertyát egy gyertyakoppintóval, vagy gyűszűvel úgy, ahogyan a csillagos égbolt borul a Földre Napszentültekor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése