Időmérő - Hétboldogasszony; Boldogasszony hava

„Időmérő”-  ezt a címet adtam e kezdődő sorozatnak. A „civilizált” ember az idővel kapcsolatban egyetlen dolgot lát többé-kevésbé okosan: az órája számlapját egy körre rajzolja fel. (Persze ma már ez sem igaz javarészt.) De aki így tesz, legalább kereknek látja az időt. Eztán azonban hibát-hibára halmoz: egyenlő cikkekre osztja, meghatározza ütemét és kizárólagossá teszi. Pedig érzi a mai ember is, hogy nem jó ez így, egész életvitelét ehhez a mesterséges ritmushoz próbálja erőltetni, de újra és újra hibázik. Hibázik, amikor álmát megszakítja az ébresztőóra, mikor siet az evéssel, mikor autóba ül, hogy időben érkezzen, mikor mégis „elkésik”, mikor jól érzi magát, de nincs több ideje ebben az állapotban maradni stb.

Az idő kerek, akár a világ. Az idő nélkülem nincs, akár a világ. Minden óralapnak van egy középpontja és vannak mutatói. Így volt ez akkor is, mikor az efféle időmérő eszközt még föl sem találták. A régi ember épp így mérte az időt. A kör középpontja én vagyok. Az én köröm valójában gömb, közepében velem. Mikor a fizikai világban, a jelenvaló mostban élek, elindulnak mutatóim körbe és kirajzolnak egy síkot. Egyet a gömb végtelenjéből. Ez a tér. Ahogyan a mutatóim járnak, ezen a síkon, az a téridő. Ám minden nap kiléphetek ebből a síkból, például „álmodozással”, imával, relaxációval, meditációval, álommal… és éjjelente minden bizonnyal ki is lépek. Új síkokon mozgok, melyek éppoly valósak, mint az az egy, melyet ma kizárólagosnak tekintenek. Annak tekinti énünk is, mert más síkokon bármi történjék is, mindig ide térek vissza. Itt a legerősebb a teremtett világgal való kapcsolatom. De mi van, ha ezen a síkon történik velem valami, mondjuk meghalok? Kilépek ismét egy másik síkra… majd - ha még nem végeztem el a dolgom a teremtett világban  – egy új testben visszatérek és folytatom létezésemet. De én mindvégig ott voltam középen, teremtő a teremtettben.  

A teremtett világ testi és lelki síkján mozgunk ebben a bejegyzéssorozatban. Azon a síkon, melyet a fizikai jelenlétünk rajzol ki az örök most-ban.  Itt is csupán egy mutatóra hívom fel a figyelmet a számtalan közül. Hiszen van, amelyik a csillagos ég szerint jár, van, melyik hagyományaink szerint, van, amelyik a természet változását követi és így tovább. Ha képesek vagyunk magunk is jelenvalóvá válni a teremtett világban – és mi ezen dolgozunk most –, akkor észre fogjuk venni, hogy ez a számtalan mutató mind azonos ritmusban jár a teremtett világ téridejében. Kövessük most hagyományaink mutatóját együtt a női minőség időszerűségén át:  járjuk Boldogasszony útját!   

http://www.youtube.com/watch?v=_W3w_xQUfaE

Rövid elemzésemet egy fontos megjegyzéssel kezdem: férfiként írok a Boldogasszonyságról és ez bizonyos megkötésekkel jár. Egyfelől kívülről láthatom egésznek a részeket, s ez segíthet a dolgok kifejtésében, másfelől soha nem fogom tudni belülről érezni és éreztetni az anyaság földi csodáját. Mégis belevágok e témába, bízva abba, hogy lesznek anyák, asszonyok, kik továbbgörgetik, s lesznek férfiak, akik olvasva ezt, valós képmásai lesznek feleségeiknek és együtt válnak teremtő teremtményekké.

Világnak világa, virágnak virága. A valóságteremtő fény valósága, a jövőt a múltban jelenné szülő növény új jövőhozó reménye. Teremtő és teremtett egysége: Nagyboldogasszony, legutóbb megtestesült Szent Anna és leánya Kisboldogasszony, legutóbb megtestesült Szűz Mária. A mindenkori anya és lánya, kettős anyaság. Boldogasszony országában élünk, talán „csak” ennyi az, amiért még magyarként élünk.

A Boldogasszonyság mindig a jelenben létezik a lelkiség körcikkelyén és mindig a jelenben érezzük hatását a fizikai síkon is.  De mi történik most?

Pár hete, karácsonykor újjászületett a fény, világnak világa. A gyermekágy idejét éljük, mikor is az anyaság helyeződik előtérbe. Méghozzá olyannyira, mely határtalan energiákat képes felszabadítani. Miért van erre szükség?

A teremtett világban ekkor, a Bakban és a Vízöntőben a Szaturnusz van otthon, egy rendkívül kemény bolygó, mely megköt, befagyaszt, kővé dermeszt mindent. Ezt nem lehet félvállról venni, még ha a teremtett világ idén a szaturnuszi idő első felében kegyelmet is kapott! Az épített világban élő ember nem! A Szaturnusz meséinkben mindig az „ellenség”, vagy mögötte áll, ő a sárkány, az ördög, a kutyafejű tatár, Ólombarát, kígyó, varangy, fekete varjú, fekete bika, fekete felleg, jégverés. Lakhelye a fekete város, a fekete tenger, az Óperenciás tenger fekete szigete, az alvilág, vagy az alvilágba vezető óriási kút vagy üreg.    A Bakban a Szaturnusz mellett a Mars van erőben, ez tehát a legkeményebb, legveszedelmesebb időszak. A Vízöntőben a Jupiter van rejtett erőben, aki már harcos keménységet atyai szigorrá enyhíti, szerető keménységgé. De kinek köszönhető ez az enyhülés? Természetesen Boldogasszonynak, s az ő újszülött gyermekének, a fénynek.

Nincs az a külső ártó erő, mely át tudna hatolni egy szülőágy sátorlepedőjén. A teljessé vált anyaság ekkor olyan erővel bír, mely sérthetetlenné teszi a szeretettől túlcsorduló családot. Min megpattanó mag által felszabadult energiák, melyek fizikálisan érezhető erők, ezek hatnak, óvnak védenek.

Van azonban egy belső ártó erő, mely képes felborítani ezt a hatalmas védőburkot, Boldogasszony sátrát. Ő a Szépasszony. A mai, modern női minőség. Az emancipált, független, szingli, trendi és hosszasan sorolhatnám, hogy milyen nőiség. Aki hiúságból a szülés után 2-3 héttel már karcsún fotóztatja magát, ki mellei szépségét félti, ki szabadságát félti, szexualitását félti. Ő még ebből az ösztönös boldogság burokból is önként kibújik, csak  látszólagos „szabadsága” ne sérüljön.

Minden nőnek kezében a választás lehetősége: Boldogasszonnyá minősül át vagy Szépasszonnyá. Így vagy úgy, de látjátok, ebben az időben az egész család sorsát a női minőség határozza meg.   Ebben az időszakban a férfi a háttérben áll, az ő képességei itt semmit sem érnek. Egyedül nem tud mit kezdeni ezen égi energiákkal. Telve van belső vívódásokkal, kiszámíthatatlan érzelmekkel. Ekkor, karácsonytól kezdődően az anyán van a „világ(osság) szeme”. Mit kell neki tennie?

Szeretni, úgy, ahogyan először karjába vette gyermekét! Haragudott-e bármely anya bárkire is, mikor először ölbe fogta kincsét? Nem bocsátotta-e meg a világnak minden kegyetlenségét, mit addig át kellett éljen?

Így kell szeretni minden évben, karácsony után 40 napon át az életet, a fényt, anyai szívvel. Szeretni a megtestesült Boldogasszonynak családját, férjét, úgy, ahogyan először szerette. A férfi ebből merít erőt, s a Kosban már ő robbantja ki a tavaszt… de itt, itt csendes kell legyen. Itt nem ő irányítja a családot, neki magát kell irányítania, s elfogadnia párja ingyenkegyelmét. Nem kell lelkiismeretfurdalása legyen, amiért ő nem tud olyan „jó”, megbocsájtó lenni a világgal és önmagával, mint ekkor felesége. Ő sosem élheti meg az anyaság szentségét, bármennyire is örül gyermeke születésének. Nem tudhatja mit kap ekkor az anya… csak az ingyenkegyelemből kapott szeretet által.  

Boldogasszony hava… értitek már? Csak így lehet átmenteni ezen a kemény időszakon a karácsonykor meglévő szeretetet, a fénymagot, mely a tavaszi megújulást elhozza.

Ne higgyetek nekem, tegyétek! A hit fölött áll a bizonyosság.