„Időmérő”- ezt a
címet adtam e kezdődő sorozatnak. A „civilizált” ember az idővel kapcsolatban
egyetlen dolgot lát többé-kevésbé okosan: az órája számlapját egy körre
rajzolja fel. (Persze ma már ez sem igaz javarészt.) De aki így tesz, legalább
kereknek látja az időt. Eztán azonban hibát-hibára halmoz: egyenlő cikkekre
osztja, meghatározza ütemét és kizárólagossá teszi. Pedig érzi a mai ember is,
hogy nem jó ez így, egész életvitelét ehhez a mesterséges ritmushoz próbálja erőltetni,
de újra és újra hibázik. Hibázik, amikor álmát megszakítja az ébresztőóra,
mikor siet az evéssel, mikor autóba ül, hogy időben érkezzen, mikor mégis
„elkésik”, mikor jól érzi magát, de nincs több ideje ebben az állapotban
maradni stb.
Az idő kerek, akár a világ. Az idő nélkülem nincs, akár a
világ. Minden óralapnak van egy középpontja és vannak mutatói. Így volt ez
akkor is, mikor az efféle időmérő eszközt még föl sem találták. A régi ember
épp így mérte az időt. A kör középpontja én vagyok. Az én köröm valójában gömb,
közepében velem. Mikor a fizikai világban, a jelenvaló mostban élek, elindulnak
mutatóim körbe és kirajzolnak egy síkot. Egyet a gömb végtelenjéből. Ez a tér.
Ahogyan a mutatóim járnak, ezen a síkon, az a téridő. Ám minden nap kiléphetek
ebből a síkból, például „álmodozással”, imával, relaxációval, meditációval,
álommal… és éjjelente minden bizonnyal ki is lépek. Új síkokon mozgok, melyek
éppoly valósak, mint az az egy, melyet ma kizárólagosnak tekintenek. Annak
tekinti énünk is, mert más síkokon bármi történjék is, mindig ide térek vissza.
Itt a legerősebb a teremtett világgal való kapcsolatom. De mi van, ha ezen a
síkon történik velem valami, mondjuk meghalok? Kilépek ismét egy másik síkra…
majd - ha még nem végeztem el a dolgom a teremtett világban – egy új testben visszatérek és folytatom
létezésemet. De én mindvégig ott voltam középen, teremtő a teremtettben.
A teremtett világ testi és lelki síkján mozgunk ebben a
bejegyzéssorozatban. Azon a síkon, melyet a fizikai jelenlétünk rajzol ki az
örök most-ban. Itt is csupán egy
mutatóra hívom fel a figyelmet a számtalan közül. Hiszen van, amelyik a
csillagos ég szerint jár, van, melyik hagyományaink szerint, van, amelyik a
természet változását követi és így tovább. Ha képesek vagyunk magunk is
jelenvalóvá válni a teremtett világban – és mi ezen dolgozunk most –, akkor
észre fogjuk venni, hogy ez a számtalan mutató mind azonos ritmusban jár a
teremtett világ téridejében. Kövessük most hagyományaink mutatóját együtt a női
minőség időszerűségén át: járjuk
Boldogasszony útját!
Rövid elemzésemet egy fontos megjegyzéssel kezdem: férfiként
írok a Boldogasszonyságról és ez bizonyos megkötésekkel jár. Egyfelől kívülről
láthatom egésznek a részeket, s ez segíthet a dolgok kifejtésében, másfelől soha
nem fogom tudni belülről érezni és éreztetni az anyaság földi csodáját. Mégis
belevágok e témába, bízva abba, hogy lesznek anyák, asszonyok, kik
továbbgörgetik, s lesznek férfiak, akik olvasva ezt, valós képmásai lesznek
feleségeiknek és együtt válnak teremtő teremtményekké.
Világnak világa, virágnak virága. A valóságteremtő fény
valósága, a jövőt a múltban jelenné szülő növény új jövőhozó reménye. Teremtő
és teremtett egysége: Nagyboldogasszony, legutóbb megtestesült Szent Anna és leánya
Kisboldogasszony, legutóbb megtestesült Szűz Mária. A mindenkori anya és lánya,
kettős anyaság. Boldogasszony országában élünk, talán „csak” ennyi az, amiért
még magyarként élünk.
A Boldogasszonyság mindig a jelenben létezik a lelkiség
körcikkelyén és mindig a jelenben érezzük hatását a fizikai síkon is. De mi történik most?
Pár hete, karácsonykor újjászületett a fény, világnak világa.
A gyermekágy idejét éljük, mikor is az anyaság helyeződik előtérbe. Méghozzá
olyannyira, mely határtalan energiákat képes felszabadítani. Miért van erre
szükség?
A teremtett világban ekkor, a Bakban és a Vízöntőben a
Szaturnusz van otthon, egy rendkívül kemény bolygó, mely megköt, befagyaszt,
kővé dermeszt mindent. Ezt nem lehet félvállról venni, még ha a teremtett világ
idén a szaturnuszi idő első felében kegyelmet is kapott! Az épített világban
élő ember nem! A Szaturnusz meséinkben mindig az „ellenség”, vagy mögötte áll,
ő a sárkány, az ördög, a kutyafejű tatár, Ólombarát, kígyó, varangy, fekete
varjú, fekete bika, fekete felleg, jégverés. Lakhelye a fekete város, a fekete
tenger, az Óperenciás tenger fekete szigete, az alvilág, vagy az alvilágba
vezető óriási kút vagy üreg. A
Bakban a Szaturnusz mellett a Mars van erőben, ez tehát a legkeményebb,
legveszedelmesebb időszak. A Vízöntőben a Jupiter van rejtett erőben, aki már
harcos keménységet atyai szigorrá enyhíti, szerető keménységgé. De kinek
köszönhető ez az enyhülés? Természetesen Boldogasszonynak, s az ő újszülött
gyermekének, a fénynek.
Nincs az a külső ártó erő, mely át tudna hatolni egy szülőágy
sátorlepedőjén. A teljessé vált anyaság ekkor olyan erővel bír, mely
sérthetetlenné teszi a szeretettől túlcsorduló családot. Min megpattanó mag
által felszabadult energiák, melyek fizikálisan érezhető erők, ezek hatnak, óvnak
védenek.
Van azonban egy belső ártó erő, mely képes felborítani ezt a
hatalmas védőburkot, Boldogasszony sátrát. Ő a Szépasszony. A mai, modern női
minőség. Az emancipált, független, szingli, trendi és hosszasan sorolhatnám,
hogy milyen nőiség. Aki hiúságból a szülés után 2-3 héttel már karcsún
fotóztatja magát, ki mellei szépségét félti, ki szabadságát félti,
szexualitását félti. Ő még ebből az ösztönös boldogság burokból is önként
kibújik, csak látszólagos „szabadsága”
ne sérüljön.
Minden nőnek kezében a választás lehetősége: Boldogasszonnyá
minősül át vagy Szépasszonnyá. Így vagy úgy, de látjátok, ebben az időben az
egész család sorsát a női minőség határozza meg. Ebben az időszakban a férfi a háttérben áll,
az ő képességei itt semmit sem érnek. Egyedül nem tud mit kezdeni ezen égi
energiákkal. Telve van belső vívódásokkal, kiszámíthatatlan érzelmekkel. Ekkor,
karácsonytól kezdődően az anyán van a „világ(osság) szeme”. Mit kell neki
tennie?
Szeretni, úgy,
ahogyan először karjába vette gyermekét! Haragudott-e bármely anya bárkire is,
mikor először ölbe fogta kincsét? Nem bocsátotta-e meg a világnak minden
kegyetlenségét, mit addig át kellett éljen?
Így kell szeretni
minden évben, karácsony után 40 napon át az életet, a fényt, anyai szívvel.
Szeretni a megtestesült Boldogasszonynak családját, férjét, úgy, ahogyan
először szerette. A férfi ebből merít erőt, s a Kosban már ő robbantja ki a
tavaszt… de itt, itt csendes kell legyen. Itt nem ő irányítja a családot, neki
magát kell irányítania, s elfogadnia párja ingyenkegyelmét. Nem kell
lelkiismeretfurdalása legyen, amiért ő nem tud olyan „jó”, megbocsájtó lenni a
világgal és önmagával, mint ekkor felesége. Ő sosem élheti meg az anyaság
szentségét, bármennyire is örül gyermeke születésének. Nem tudhatja mit kap
ekkor az anya… csak az ingyenkegyelemből kapott szeretet által.
Boldogasszony hava… értitek már? Csak így lehet átmenteni
ezen a kemény időszakon a karácsonykor meglévő szeretetet, a fénymagot, mely a tavaszi
megújulást elhozza.
Ne higgyetek nekem, tegyétek! A hit fölött áll a
bizonyosság.
Igen... a szaturnusz...a küszöb, az őr...átlépni, megkerülni nem lehet! Aki mégis megteszi(utazgatás az életekben, vezetett meditáció stb. az komoly árat fizet!)
VálaszTörlésA Boldogasszonyi minőség nálunk is érezhető ebben az időszakban...a "lányok" vidámak, majd ki csattannak, mi "férfiak" kissé kedeveszegetten tesszük a dolgunkat...
Mihályfia