1. Honfoglalás kori hajfonatkorong. (Itt a nyíracsádi, de egész hazánkban általánosan elterjedt.)
Csillagok közt kavargó patás, legyek ló, vagy szarvas… bármi más, csak lelkem szép legyen! Szívemből indul az élet cseppje, mellső lábam szirma betakarja. Lefelé indulok, s láb leszek, de felfelé is növekedek. Nem, nem szárnyas állat, az kevés most, hol egy nemzetet várnak fiai Atillának! Nincs állapot, néptömegek jönnek most! Ide mozgás kell, nőjön növény hátamra, mi az égbe emel! Farkam is ezt táplálja, testem minden porcikája indul, repülés vágyja. Szellememből egy ág kihajlik, ez emel fel végre, visszatérek Sarkcsillag tengelyére! Virágom közepében ősi jegy éled, egy az Isten, s örökké éltet!
Ősök szültek engem, fehér lónak fia lettem, mielőtt még megszülettem. Meleg párában ébredt szellemem, nyilas népek kantárját őrzi lelkem. Férfi lettem. Utóda az ősi népnek, fia a Tejút közepének. Tudom és érzem mit érted tennem kell hazám, de mi lesz, ha nem véd testem, az ám! Nem, nem fegyverrel küzdök érted, amit én adok néked, az az örök élet! Gyermekem hagyom a népnek, amott, túl a folyamon fészke készül női méhnek.
S ekkor, egy mennyei pillanatban, lovam – ki az örök mozgás, sosem moccanatlan -, előre lép, és az űrbe életet lehel, fának lombot ad, melyet égbe emel. És én, e kötéséből oldottan feladom büszke múltam, a táltos harcost, aki voltam. Magam erejét adván fekszem keresztbe, had fusson le fának gyökere, le a szívembe. Lelkemből fakadjon az új élet, felét adom én, másikat meghagyom szívem másik felének. Ez az ártatlan nő, fejem ölébe rejti, anyai lelke szellemem rabul ejti. Lelkemből életfa árad, szerelmetes gyermeket adjunk a világnak! Feleségem lelkének én vagyok a fája, de szelleme az ősi ösztön ágya. Hajából az életvágy emelkedik fámra, virágot hoz, majd maggá válva borít áldást a világra. Ám fején ott a régiről kapott tudás kalapja, fánknak méretét az asszonyi bölcselet szabja kellő magasra.
Így leszünk mi a múltból jelen és jövő, férfi és női áldozat ha jő, életfát nevelünk mi ketten, táltos múltam e fára tettem. Most legelébb apa vagyok, nemzetemért így harcolok. Fegyverem gyermekeim szívébe rejtem - szeressenek ők is-, itt van felettem, mindig készületben.
Ha majd gyermekimből új leány, s ifjú férfi lesz, fejem lágya újra benő, anyai lélek elereszt, lábfejemen át végre felállok, de ló leszek már én is akkor, ki régen énfelettem állott. Lelkem páráját és szellemem legjavát lehelem fiamba, férfi lesz már akkor, erős és büszke, akár az apja. Lányom fekszik majd akkor helyembe, őt táplálja feleségem szelleme, s lelke.
Ezt hagyjuk hát a világra, ki mindebből, csak az aranyat látja. De az élet, mely egy nemzetet éltet, örökké a miénk lesz!
3. Sándorfalvi ólomkereszt
4. Ázsiai aranyszarvasok
Szarvasa Nyilasnak, keresztje a fényes Napnak. Ikrek indulnak a kiömlő szarvastej nyomán, dámvadhoz érnek a fehér ló után. Szarvas lábát maga alá húzza, testét hátrahagyva indul belső útra. Hol iker szarvasok összeérnek, ott indul föld alól az élet, képjele Kosnak… vele szemben Mérleg jele, pártája szarvasnak. Agancsoknak első ága téli-nyári Napforduló pontja, hol összeérnek, őszi napéjegyenlőség hona... köztük a hónapok sora. Szarvasoknak füle tövéből szinte szirmok, szárnyak nőnek, szellemisége ösztön erőnek. Így születik meg az ősi kép, világot szülő női rés, melyre a Nyilas csillagkép mutat, közepe a Tejútnak.
5. Aranykancsó a Kul-Oba-i kurgánból
Jupiter, te nagy jótevő, ki a Nyilasban vagy otthon, ennek jele mindkét combom. Patrónája miden íjfeszítő népnek, bölcs királya népmeséknek. Egyedül állsz, mert tiéd minden, fele királyságod nekünk adod, de neked se több, se kevesebb nincsen.
Szótlanul tovább:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése